Tegnap este éreztem, hogy az a szúró fájdalom a mellkasomban, ami néha jelentkezni szokott, most hosszabb ideig tart, sőt nem nagyon akar elmúlni. Ha nem mozogtam, és háton feküdtem, akkor jó volt. Ha nagy levegőt vettem vagy csak ásítottam, akkor nem. Gondoltam, ha reggelre nem múlik el, elmegyek dokihoz. Nem múlt el, elmentem. Nem kellett volna. Szerencsére senki nem várt rajtam kívül a doktornőre és mivel egy nővér pont az érkezésemkor kijött a rendelőből, ezért észrevettek és egyből mehettem is be. Elmondtam, hogy szúró mellkasi fájdalmam van, ami nagy levegővételre fokozódik, illetve ha a bal oldalamra fekszem, akkor elviselhetetlen. Megmérte a vérnyomásomat, ami 105/60 volt, az jó. (Mármint nekem, mert 100 körül szokott lenni.) Illetve csinálunk egy EKG-t, csak hogy megnyugodjak! Hogy mi? Nem megnyugodni akarok, hanem megszabadulni a fájdalomtól. Jól van, semmi para, EKG úgyis jó lesz, majd akkor rákérdezünk, hogy mi egyéb lehet.

EKG vizsgálat a szomszéd rendelőben, várok türelemmel. Nem kell sok idő, mire bejutok, de ahogy én be, nővérke ki: “Jaj, szia, mi van veled, hogy vagy, ezer éve nem láttalak, cupp, cupp” . Jó, rendben. Bejön, vetkőzzek le derékig. Rendben. Melltartó még rajtam, bámulom a nyitott ablakot a földszinti rendelőben, függöny szinte teljesen elhúzva, kérdem: Teljesen? Igen, teljesen. Jó, hát van két kezem, amíg az ágyra rakom magam, végülis el tudom takarni a kényes részeket (és itt most nem a harmadik mellbimbóra gondolok).  Hogy miért is nem kértem meg, hogy legalább a függönyt húzza be? Van egy olyan elméletem, hogy ha valakinek nem alapvető egy bizonyos dolog, annak hiába mondják el, nem is fogja érteni. Na meg persze nem akartam a szavába vágni, mert szegény reggel óta még nem ült le, mert annyi EKG-t kell csinálni, és az XY kérdezte, hogy mi az a kék műanyag doboz odafönt, hát a reggelije, blablabla. Én igazán sajnálom, a többi beteget is elhajthattam volna kintről a picsába, hogy a nővérkének legyen ideje reggelizni, na meg elhúzni a függönyt, de beszari vagyok. Ezért nem szóltam. Sokkolt és elszomorított a tény (már megint), hogy futószalagon vizsgálják az embereket, mint valami gyári melóban, és szarnak arra, hogy eleve egy kényelmetlen szituban találkozik két idegen, akik közül az egyiknek igenis szüksége van a törődésre és odafigyelésre. Nem értem, hogy az ilyen nővérek miért ezt a szakmát választják, mehetnének gyári munkásnak, szerintem ott is hasonló lenne a fizu, sőt!

Megvan az EKG, még én is látom rajta, hogy minden oké. Ami viszont nem oké, az az, hogy a doktornőm kb. 3 perccel azután, hogy kijöttem a rendelőjéből, távozott. Felöltözve, elköszönve, éppen 1 és negyed órával a rendelési idejének lejárta előtt! Az én küldetésem következő része pedig az, hogy visszavigyem a doktornőnek a leletet. Rajtam ne múljon, bekopogok. Nővérke rám néz: “Jaaa, a lelet. Hát a doktornő meg már elment.” Ja, azt én is láttam. Ránéz, hát itt minden jónak tűnik. Mondom akkor nincs rá mód, hogy elmúljon a fájdalom? “Hát valószínűleg mégis meg fog fázni, az lehet az oka, szedjen C-vitamint.” A mégis szócskára hívnám fel a figyelmet, ugyanis a megfázás lehetőségét én hülye ajánlottam fel korábban a doktornőnek, mivel tegnap elég jó idő volt és viszonylag nyitottabb felsőben töltöttem pár percet a szabad ég alatt. Arra gondoltam, esetleg becsapott az időjárás és megfáztam. Na a nővérke az én diagnózisomra utalt a mégis szóval.

Úgyhogy most bevettem Algoflex forte-t, nővéri utasításra! Aztán meglátjuk, történik-e orvosi csoda. Az sem baj, ha nem. Az internet kéznél van, én is tudok doktorosat játszani, már van is tippem, mi lehet a gond. Amivel bajom van, az a hozzáállás. Közlik, hogy hozzam vissza a leletet, majd kiléptem után pár perccel távozik a doktornő? Máris elfelejtette, hogy ott jártam, és fél órán belül vissza is jövök? Nem hiszem, egyszerűen szarik rá. És ha komoly bajom lenne? Akkor is hazaküldenek? Akinek komoly baja van, az rohadjon meg ott, mert a doktornő már éhes volt esetleg? Mindezt egybevetve megint oda lyukadok ki, hogy itt nem a pénzről van szó. Mármint arról, de nem a hiányáról. Nem a kevés kereset tehet arról, hogy szarnak az emberre, és az elesettségére, szükségleteire, igényeire. Ez emberség kérdése, annak a hiánya pontosabban. Olyan emberek is ezt a pályát választják, akik kb. Hitlerrel állnak egy szintben emberségüket tekintve, de hát jól lehet keresni vele ugye (ezért van a magánpraxis). A nővéreknek meg valószínűleg megalázó lenne valamiért 3 műszakban gyárban csavarokat csomagolni, inkább az embereket futtatják futószalagon a vizsgálatok során, az mókásabb. Ez a mai egészségügy. Az ember hazamegy a megaláztatás után, semmi nem lett jobb és még hülyének is érzi magát,hogy mindebben önként részt vett, és meg sem szólalt, amikor kellett volna.

Tehát rendben van, hogy egyre több az adó a termékeken, értem, hogy egyre több az adó a fizetéseken, csak azt nem értem, hogyan fog akkor ez a kettő találkozni. Ha egyre drágább minden, és én egyre kevesebbet keresek, akkor hogyan legyek hasznos tagja a FOGYASZTÓI társadalomnak? És hogyan fogyasszam jókedvvel a csipszemet, kortyoljam a citromos Gösseremet, vagy éppen hogyan tartsam magam ébren kávéval, hogy minél tovább és hatékonyabb termelést tudjak véghezvinni? És itt jön a duplacsavar. Nem azt mondjuk, hogy azért találtuk ki a csipszadót, mert kell a pénz, gyerekek. Neeeem. Mi csak vigyázunk a ti kedves egészségetekre. Na persze nem jókedvünkből, hanem mert baromi sokba kerültök az egészségügynek. Többe, mint a dohányosok, de pssszt, erről egy szót se senkinek!

Én azonban nem tudok elsiklani a tény felett, hogy ha ez a helyzet, akkor ez nálam rohadtul elvi kérdés. Kezdjük azzal, hogy dohányzom. Ma már ritkábban, ami annyit jelent, hogy hetente 2 dobozzal szívok el, talán maximum 3-mal, de vannak hetek, amikor egyáltalán nem is veszek. Viszont szeretek dohányozni, nem tudom megmondani, miért, egyszerűen jól esik és kész. Ugyanúgy, ahogyan másoknak jól esik robogózni (ami valljuk be mindenki számára sokkal biztosabban halálos tevékenység, és lényegesen környezetszennyezőbb), nekem ez a passzióm. Le tudnék szokni, de nem akarok. Kifizetem érte azt a horrorösszeget, amit elkérnek és örülök magamnak. És most jön a lényeg. A horrorösszeg az adó miatt van. Az előállítási költsége minimális, mint minden terméknél, leginkább a csomagolás kerül többe; mint minden terméknél. A haszon nem a dobozonkénti 1000%-os haszonkulcsból jön össze (mint az 50 Ft-ból előállított, de 650 Ft-os paprikás krumplinál), hanem hogy rengeteget eladnak. A jövedéki adó azonban rettentően sok rajta. Amit én kifizetek, amikor megveszem a cigit. Na meg fizetem a TB-t is, szóval amit a dohányellenesek állandóan szajkóznak, miszerint a dohányosok fizessen sokkal több TB-t, máris megbukott, mivel lényegében több sarcot adok le az államnak a passziómért. Az, hogy ők nem éppen az egészségügybe forgatják vissza ezt a többletet, és hogy effektíve az én kezelésem egy betegség esetén éppen a Kovács Pisti pénzéből történik, az nem az én hibám, így nem is érdekel. A logika tehát ezügyben megbukott. DE! Tegyük fel, igazuk van a lobbizóknak, és igenis még többet és többet kéne bűnhődnöm, lehetőleg pénzbeni büntetéssel, amiért ilyen ocsmány szenvedélyem van. Megtenném. Megteszem azt is, hogy nem dohányzom aluljárókban, buszmegállókban, kocsmában (? ezt nem is értem), közintézményben, a munkahelyemen, és persze a saját lakásomban sem, mivel a füstöt és a bűzt én sem komálom, nekem sem az a cél, hogy minden bevegye a füstszagot. Szóval lényegében nem is tudom, hol dohányzom, de tekintettel vagyok másokra, hiszen az én passzióm ne legyen az ő kárukra. De akkor szeretném kérni az alábbiakat:

• nekem, aki eddig is átlag két hetente ettem meg egy zacskó csipszet, ne kelljen már többet kiadnom érte azok miatt, akik halomra zabálják és dagadnak tőle!
• nekem, aki kéthetente megiszok itthon egy citromos sört, ne kelljen fizetnem azért, mert „üdítőital jellegére tekintettel a fiatalok is szívesen fogyasztják, így tulajdonképp segít az alkoholra való rászokásban.” Mellesleg igen, üdítőital jellegére tekintettel fogyasztják az emberek sok esetben a valóban alkoholtartalommal is rendelkező sör helyett! És ha a Heineken olcsóbb lesz a gyümölcsös sörnél, ami szinte limonádé, akkor én is azt veszek inkább, mert hát szeretem én a sört, és ha az állam alkoholistákat nevel, én benne vagyok, mi baj lehet belőle? Maximum majd részegen vezetek, és halálos balesetet okozok. Úgyis csak 5 hónapot kapok érte.
• nekem, aki mértékkel használom a sót (sőt inkább sótlanul főzök a “később még lehet bele tenni, de kivenni már nem” elv miatt) és egyéb fűszereket, miért kéne megfizetnem a vadul és minden tekintet nélkül mértéktelen emberek butaságát (mellesleg a fűszeres ételeket nehezebben emésztjük meg, ezért MÉRTÉKKEL való fogyasztása egészséges lenne, mivel nem tudsz elhízni tőle, mert telinek érzed a pocakod)
• nekem, aki a 6 éves jogosítványommal egyelőre egyetlen balesetet (koccanást) sikerült okoznom télen, jeges úton 30 km/h-ról folyamatosan lassítva és a mai napig érthetetlen módon, ne kelljen több biztosítást fizetnem azok miatt, akik 240-nel tolnak le az autópályáról, esetleg jobbról előznek meg vagy éppen részegen, forgalommal szemben hajtanak fel rá, vagy egyéb, vezetéshez alapvetően szükséges képességek híján, de jogsival a zsebükben netán halálos vagy éppen “csak” súlyos baleseteket okoznak időről időre folyamatosan
• nekem, aki az elmúlt 29 évemben két kezemen meg tudom számolni, hány doboz energiaitalt ittam meg, ne kelljen többet fizetnem érte egy-egy alkalommal, amikor szükségem lenne egy kis plusz energiára, hogy (mint a kávé esetében akár) termelékeny maradjak egy, a haszontalanokat magából kivető társadalomban

Egyáltalában összefoglalva, nekem, aki 158 centi magas, 53 kiló, arányos testalkatú egyén vagyok, maximum 1 kilógramm “túlsúllyal”, aki nem zabálok fel mértéktelenül semmit, változatosan étkezem, nem vagyok alkoholista, és amióta élek és dolgozom, még sosem voltam táppénzen (mivel maximum meg voltam fázva), miért kell nekem a dagadt emberek, az egészségtelenül étkezők, a mértéket nem ismerők és ebből kifolyólag nyilván egészségügyileg is többe kerülők mellett ugyanúgy megfizetnem azt, amit alkalmanként, abszolút az egészséges mértékeken belül fogyasztok, míg az én cigarettámat senki nem fizeti meg mellettem. Na persze mondhatnánk újra és újra, ami a beakadt lemezen van, hogy a dagadt ember nem okoz kárt másoknak, míg én a dohányzással állítólag halálos betegségbe taszítom azokat, akik 3 méteres körzetemben megfordulnak. Ezzel azonban vitatkoznék csupán annyiban, hogy:

• a dagadt ember dupla annyi helyet foglal a tömegközlekedési eszközön, így én egy fárasztó munkanap után nem tudok leülni, hogy csak nyugodtan bambuljak, miközben a sofőr állandó fék-gáz-fék-gáz vezetése következtében én, az álló ember fogok elesni, beverni a fejem és megdögleni a buszon; hát köszi (ennek az esélye természetesen semmivel sem több vagy kevesebb, mint hogy a buszmegállóban mellettem álló egyén tüdőrákos lesz, azért mert én dohányzom)
• a dagadt ember jobban izzad nyáron (vagy akár télen is), ergo akármilyen közel/távol van, számomra legalább olyan zavaróan büdös, mint a cigarettafüst; ez utóbbit persze egyetlen pillanat alatt beveszi ugye a ruhánk (na ne röhögtessük egymást), így megemlítem, hogy a dagadt ember izzadsága valóban rákenődhet a blúzomra egy zsúfolásig teli buszon
• ha ránézek egy dagadt emberre, elfog a hányinger, és csupa negatív dolog jut az eszembe, miközben egy elegáns nő, egy alig füstölő, vékony női cigarettát szívva, esetleg egy jól megszerkesztett fotón (tudom ez azért túlzás) nagyon szexi tud lenni
• ha megkérdezed, hogy mikorra várod a picit, és kiderül, hogy az illető nem terhes, még te érzed kellemetlenül magad, míg azért még senkinek nem kellett helyettem elnézést kérnie, mert én dohányzom

Sorolhatnám napestig, hogy melyik káros szenvedélynek milyen vélt és valós hatása van másokra, de valójában ez csak annyiból fontos, hogy tisztán lássuk: a dohányzókat vasvillával kergetnék az emberek ki a világból, míg azt nem veszik észre, hogy előbbiek mennyivel többet raknak a gazdaságba és esetenként mennyivel kevesebbet vesznek ki belőle, valamint hogy az utóbbiak passzióit sosem különítik el azokra, akik valóban mértéktelenül élnek vele. Ez a szó ugyanis az élet kulcsa: mértékletesség. Ha valamit jobban szeretünk, mint más, azzal nincs baj. De szalonnát zabálni zsíros kenyérrel nap mint nap, aztán pajzsmirigy gondokra hivatkozva képtelennek lenni lefogyni, na az nem az én problémám. És mégis úgy érzem, hogy azt a pénzt, amit én TB címén, jövedéki adó címén befizetek, az ilyen emberek pajzsmirigy kezelésére költik, mert hát ugye ő küzd vele, én meg büdös bagós vagyok. Márpedig én nem akarok más helyett, másért fizetni, aki saját magára nincs tekintettel, miközben tőlem azt várják, hogy a csak és kizárólag saját magam kárára űzött szenvedélyem miatt legalább kössem fel magam önszántamból.

Na ezért érzi a dohányos, hogy “enyhén” korlátozva és diszkriminálva van, és ezért érzem személyes támadásnak, hogy többet fizessek olyan termékekért, ami mások számára okoz egészségügyi problémát és nem is feltétlenül a termék milyensége miatt, hanem annak nyilvánvalóan túlzott fogyasztása következtében. A kormány pedig szépen lépjen hátra egyet, és baffa magát arcon, mert csak annyit kellett volna mondani, hogy kell a pénz, ezért több lesz a cuccon az adó. De ne szédítsünk mindenkit ezzel az egészséges életmód dumával! Aki nem tud magáról ilyen tekintetben gondoskodni és 40 évesen meghal, mert a sok koleszterintől érelzáródása lett, az lényegében meg is érdemli. Ha én 35 évesen tüdőrákban fogok haldoklani kifejezetten azért, mert dohányzom, én is megérdemlem. Ezt hívják ugyanis természetes szelekciónak. Az, hogy ma már fejlettebb a világ, koránt sem jelenti azt, hogy a természet megszűnt létezni és működni, csupán alkalmazkodott az új környezethez. Úgyhogy talán a kormány ne akarjon egy amúgy is saját farkába harapó kígyó sikerességét magában rejtő akcióval szembeszállni olyan erőkkel, amiket fel sem ér ésszel.

Fél éve lakom már itt, és úgy érkeztem, hogy azt gondoltam, ez egy óriási, koszos, büdös, túlnyüzsgő, idegbeteg város. És ez így is van. De ez az emberek miatt van. Nem érdekli őket a szemét, hogy a kutya lehugyozza az autók kerekeit, meg a ház oldalát, egy a fontos, futni kell! Át a piroson, a busz előtt, a metróra, mert mi lesz ha lekési! (Én tudom a választ: 3 perc múlva jön a másik.) Igazából az emberek olyanok, amilyenek, nem a város. Mondjuk én eleve nem szeretem a metrót, minek mennék a föld alá, mikor ott semmi nincs. Ja, gyors, tudom, és sietni kell, na de nekem akkor is valami nem túl távoli jövőben játszódó horrorfilm jut eszembe, amiben az emberek nem élhetnek a felszínen. Pedig, ha ott élnénk, láthatnánk, hogy a város önmagában gyönyörű. Ez a gondolat kúszott be minap a fejembe, ugyanis ha egy hídról nézed, bármelyik irányból, szinte tündököl. Csodálatos minden épület, meseszép a táj és mosolyra fakadok. Kár, hogy ha közelebb megyünk akármihez is, valahogy elmúlik a varázs. És ez a fura. Valaki azt mondta nemrég, hogy Budapest retro, úgy ahogy van. Persze nem a jó értelemben. És igaza van, csak én úgy mondanám, hogy amint közel érsz valamihez, látod, hogy nem is fénylik, nem is csillog, talán nyitva sincs, csak itt felejtették 30 évvel ezelőtt. Persze, de nyitva van, és működik, de ettől nem lesz bizalomgerjesztőbb. És ez mindenhol így van. Megfigyeltem. Akármerre mész,  ha figyeled az üzletsorokat, mondjuk a villamosról, azt látod, hogy olyan lepukkant, mintha megállt volna az idő pár évtizede. Ha gyalogolsz és felfelé is nézhetsz, na meg távolabbra is, akkor megint minden olyan szépnek tűnik. Na persze a Váci utca nem ilyen. Az virít éjjel-nappal. Szép is. De nem szebb, mint bárhol máshol a belváros, vagy egy átlagos sétálóutca, persze nem is biztos, hogy szebbnek kell lennie. Ami viszont lehetne szebb, az a Grand Hotel. A legjobb szó rá az ocsmány. Az előtte álló lámpaoszlopról pedig inkább le kéne venni a muskátlit, ugyanis csak felhívja a figyelmet a természet alkotta barna színre az oszlop tetején: tiszta rozsda az egész. Az már csak egy véletlen szerencsétlenség, hogy a hotel a Keleti előtti térre néz, ahol ugye “épül” a négyesmetró. Már kétszer láttam ott embereket, meg a daru is mozgott. Na de hogy miért itt utaztatják sightseeing tour címén a turistákat, azt nem tudom. De mosolyognak, szóval nekik tetszik vagy csak az időutazásnak örülnek; ilyen olcsón 20-30 évet visszamenni az időben, kihagyhatatlan ajánlat. Mellesleg ma gyalog sightseeing volt az egyik hop on hop off busz utasainak, mert az lerobbant az Erzsébet hídon. Ott viszont lehet fotózni dögivel. Onnan minden messze van, így hát csodagyönyörű. Szóval az összkép azért fura, mert valahogy olyan varázslatos, és mégsem jó benne lenne, mintha akkor eltűnne a varázs.

Van azért, ami közelről is meseszerű. Mert hát ugye van a Váci utca, mint mondtam. Meg van Jégbüfé. Van Gellérthegy és van Szabadság tér meg a Bazilika. Van a Duna és a rakpartok, és a túlpartok. Van a Városliget és az Állatkert és a Vidámpark. Az egyik legcsodásabb dolog a Városliget, imádom. És van magyar török élelmiszer bolt :S Ezt nem tudom értelmezni, de megvan a bája. Az 56-osok terének viszont nincs, odarakhatnánk a Grand Hotel mellé, hogy egy helyen legyenek az ocsmányságok. De ott van a Hősök tere, ami igazán nagyszerű. Van Dürer-kert, és Gödör és még egy kicsit Zöld Pardon és Rio. És én imádom a szabadtéri dolgokat. Egy apró jel, hogy az emberek mégiscsak szeretnek a földön élni. És van IKEA és hot dog, és van meki kb. 10 méterenként (na jó, nem 10, 100 ) És van piros bor az Ilka Sörözőben. Van Corvintető, mert nyár van, és van a Kazinczy utca, ami egyszer csak zsidó negyeddé változik, és te csak pislogva keresed, mikor és hol sikerült teleportálni. És még egy csomó minden van, amit nem is láttam, ahol nem jártam. De el fogok menni, minél előbb. Mert ha már csak dolgozni járok el itthonról, akkor a buszról fogom látni a közelről szépnek semmiképpen sem nevezhető dolgokat. És én szépeket akarok látni, olyan szépeket, amiktől megszeretem ezt a várost.

De nem, az ember csak tűr, hiszen nekem is ugyanúgy szükségem van a szolgáltatásra. Ugyanakkor nem érzem a kölcsönösséget a dologban. Valahogy mintha a szolgáltatás helyett ma már kiszolgáltatottság lenne, méghozzá a vásárló szemszögéből. Persze értem én, hogy szerencsétlen lófasz fizetést kap a 12 órás műszakra, és hát végülis hót mindegy, hogy mosolyog-e közben vagy sem. Más kérdés persze a pincér, pultos, és egyéb vendéglátós szakma, ahol kötelező lenne úgymond kinyalni a vendég fenekét, hiszen ők a szó szoros értelmében kiszolgálnak. Na és el is várják a borravalót. Sajnos ettem már olyan étteremben, ahol a levesestálakat egyben ledobta az asztalra a pincér, majd odaböffentette, hogy osszuk szét, a levest pedig csak kis híján nem az ölünkbe öntötte egyenesen. Persze mondhatnám, hogy őt is megértem, mert gályázik szerencsétlen egész nap, és erről a szakmáról speciel tudom is, hogy nem leányálom. Na de akkor ne is várja el a busás borravalót se. Ráadásul, a lényeghez, azaz az étel minőségéhez ő aztán semmivel nem járul hozzá, így a borravalóval csupán a pincérnek adunk plusz juttatást, holott az a szakácsot illetné. Persze fizetést kapnak ők is, szóval az egészet alapból értelmetlennek tartom. Egy szerződés megkötésekor elvileg mindkét fél udvarias, kedves egymással, hogy létrejöjjön az üzlet, a fizető fél mégsem ad borravalót a kért szolgáltatáson felüli mosolyokért.

És akkor térjünk rá arra, ami ihlette ezt a posztot, nevezetesen a fodrász, manikűrös, kozmetikus szektorra. Előszeretettel adunk akár 500 Ft-okat (gondolva a vendéglátós 10% borravalót illik adni elvre), miután közlik, hogy a hajfestés, igazítás 5000 Ft. Ami jó esetben 2500 Ft-os órabért jelent. Persze adózik ő is (bár számlát még sehol nem kaptam ilyen szolgáltatásról), meg a bérleti díj, eszközök, stb. blablabla, akkor is na! Amióta Pesten élek, 2 fodrásznál jártam és 3 manikűrösnél. Igen, hölgyeim, uraim, lehet mondani, hogy ezek felesleges passziók, meg is érdemlem, ha pórul járok, de a válaszom az, hogy igenis az ember megérdemel ennyit, ha van hozzá kedve, pénze, ideje. Ami “felhúzott”, bár azért túlzottan ideges nem vagyok, csupán elgondolkodtató, az a műkörmös csaj szórakozottsága. Tegnap beszéltem meg vele a mai időpontot, amit mint ma kiderült, ő péntekre írt be. Semmi baj, elvégre itt lakom tőle egy percre, na de mégis. Persze, előfordul, na meg baromi helyes kis csaj, igazán nem lehet haragudni rá, de mégiscsak figyeljen oda. Elvégre abból él, hogy én és a hozzám hasonló idióták ilyen hülyeségekkel akarják elütni az időt és ezért fizetnek, nem is keveset. Ami miatt a már fent említett kiszolgáltatottságot érzem, az az, hogy nem mondhatom neki, hogy mekkora hülye picsa vagy, hiszen nekem az ő általa nyújtott szolgáltatásra van szükségem. Mehetnék máshoz, de a közelben ő a harmadik és egyben utolsó műkörmös, és ahogy az lenni szokott alapból a legszimpibb és a legszebb munkát is ő csinálta eddig. Szóval ha az ember nem akar szolgáltatótól szolgáltatóig mászkálni, akkor lenyeli a békát egy bizonyos határig. Persze, ezt a határt ez az eset meg sem közelíti, de nem érzem tőle magam megbecsült vendégnek, ami pedig a szolgáltatás szóból eredően, azaz nekem szolgáltat (= engem szolgál?) valamit, úgy érzem, megkövetelhetek.

Egy szó mint száz, azt gondolom, nagyon rossz irányba forog ez a világ, és olyan ember lehet olyan embernek farkasa, hogy a lekvár főzi be a nagymamát mondás jut eszembe róla. És ez így rendjén is van, hiszen mindenki rohan, mindenki fáradt, mindenkinek ez a legkisebb gondja, mégis tudnak bosszúságot okozni az ilyen és hasonló helyzetek. Még egy jó példa eszembe jutott. Egy társasházban általában az a tv/telefon/netszolgáltató van, aki elsőként bevágódott, legyen az bármilyen szar. Nálunk a UPC van, amiről az ember jókat nemigen hall, mégis kénytelen voltam ezt beköttetni, mivel ez van itt. Nyilván mehetnék máshoz, de akkor a ház x %-át rá kéne dumálni, hogy egyezzenek bele. Megpróbálás nélkül is tudom, hogy esélyem sem lenne, mivel ez nem akkora gond, biztosan nem vállalnák a kényelmetlenséget, inkább elfogadják a szart egyöntetűen. És amíg ez így megy, napi szinten rengeteg ilyen aprósággal (amik együtt már nagyon sokat tesznek ki), addig az emberek ugyanilyen buták, bunkók, pökhendiek lesznek, mert őket is csak frusztrálja a semmirekellő élet. Úgyhogy egyéni megoldás nincs, szabadáras piac viszont van, örüljünk, hogy tudunk válogatni (na mondjuk ez sem minden esetben igaz), én meg ha olyan hülye vagyok, hogy csillogni-villogni akarok, akkor igenis megérdemlem, hogy folyamatosan újabb és újabb szolgáltatóval próbálkozzak.

Hárman mentünk, egyik barátom egy óra körül érkezett Budapestre, akivel ellézengtünk délután, majd találkoztunk harmadik társunkkal, aki bevitt minket a felvételre. Mint kiderült, nagyon kevesen vannak, akik jegyet vesznek, így megbízott emberek (igencsak nyugdíjas korú hölgyek) szerveznek be leginkább nyugdíjascsoportokat, hogy megteljen a nézőtér. A bejutásért és a jó helyért vérre menő küzdelmek folynak, olyanok az öreglányok, mintha buszra tülekednének. Ehhez képest tökéletes helyre sikerült ülnünk, ahova terveztük. Sokat kellett tapsolni, na meg várni, mire a sztárok feltűntek, de addig is jó volt a hangulat. Aztán megjött a heti hét, kivéve Hajóst, ami miatt kicsit szomorúak voltunk, de a lényeg Gálvölgyi volt, őt imádjuk a legjobban. Édespofa Hernádi csodaszép és nagyon csinos és valóban iszonyú jó lábai vannak. A forgatás este héttől fél tízig tartott egy szünettel. Folyamatosan nevettünk, szóval nagyon jó móka volt. A végén, mire lekászálódtunk, Gálvölgyi művész úr már el is tűnt, de Jucit feltartották a rajongó 70esek, így gondoltuk egy fotót nekünk is sikerül vele szerezni. Nem így lett, hallottam, ahogy egy párnak pökhendi bunkó stílusban mondja, “Azt neeem, de legalábbis majd kint”. Meglepődtünk, egymásra néztünk, és úgy döntöttünk, ezt most hanyagoljuk. Elindultunk hát kifelé, ahol Jáksó Laci beszélgetett a recepciónál, őt sikerült egy fotóra elkapni.

Az estét persze nem fejeztük be, visszajöttünk Pestre és az Andersen Pubban fogyasztottuk a méter söröket. Viszonylag finom házi sörről van szó, ami azonban híján van az alkoholtartalomnak, ezért könnyű métereket inni belőle. Annyira elég volt, hogy további szórakozásra sarkalljon bennünket. Így aztán elmentünk a híres-neves Zöld Pardonba – amit hamarosan bezárnak -, ahol rég elfeledett fiatalkorom legjobb zenéi szóltak, úgyhogy nagyon jól nyitottuk már az új napot, azaz péntek 13-t.

Miután jól elfáradtunk, és kiszórakoztuk magunkat, hazafelé vettük az irányt, de már csak ketten, harmadik pajtás ugyanis azon a környéken lakik. A villamos megállóban három tök részeg srác ült/feküdt, akikkel egyáltalán nem foglalkoztunk, leültünk és vártuk a vilit. Egyszercsak ezek hárman odajöttek, és elkezdtek kötekedni, hogy miket beszélünk róluk, majd azt látom, barátom kap egy fülest. Erre felálltunk, én próbáltam ellöködni őket, hogy semmit sem szóltunk senkiről és hagyjanak békén. Finoman szólva dulakodás vette kezdetét, amiben én is kaptam egy pofont, hál istennek a kisebb fajtából, de akkor sem esett jól. Ekkor barátom elkezdett rángatni, hogy menjünk onnan, mielőtt nagyobb baj lesz. Ahogy ő ráncigált, az egyik srác még mindig kapaszkodott a blézerembe, így az elválásnak a ruhám kettéválása lett a következménye. De sikerült eliszkolni és arrébb menve, remegve és sírva úgy döntöttem, tárcsázom a rendőrséget. Barátom próbált lebeszélni, mondván, akkor még órákig itt leszünk. Engem ez viszont nem érdekelt, az egyetlen, amit a 160 centimmel tenni tudok, az a telefonálás. Körülbelül fél órát állhattunk ott várva, majd átmentünk a másik megállóba, hogy végülis hazamenjünk. Ahogy begördülni látszott a villamos, megláttam a 3 kötekedőt a megálló felé jönni. Pánik indul, felszálljunk-e vagy mi legyen, aztán megláttam az ellenőröket a villamoson. Indulás. Ekkor csörgött a telefonom, a rendőrség keresett, hogy hol vagyunk. Mondjuk rendőrautót arrafelé még véletlenül sem láttam. Mondtam, hogy a villamoson és az elkövetők is itt vannak. Mire a válasz, hogy meg kellett volna várni őket és most már nem tudnak mit csinálni, hívjam fel én újra a központot, mivel már a Pesti oldalon voltunk, az a 9. kerületi rendőrségre tartozik. Ekkor láttam, hogy a BKV biztonsági szolgálatába is belekötöttek, így azok már ott csoportosultak öten-hatan a srácok körül. Közöltem a biztos úrral, hogy talán most majd amazok elrendezik a helyzetet, és leraktam. A rendőrséget nem kommentálnám, de azért a véleményem megvan. Ezután végre hazaértünk és sikerült megnyugodnom is, azt ismételve, hogy nem történt nagyobb baj.

Rá kellett jönnöm viszont, hogy ez csupán barátom “Szégyen a futás, de hasznos” elvének köszönhető, én ugyanis sehogy sem reagáltam a szituációban. Még a táskámat sem lendítettem meg feléjük, pedig egy női retikülben még halott német katona is van, szóval van súlya. Innentől kezdve persze bármilyen önvédelmi “fegyverrel” is fölösleges felszerelkeznem, mivel úgysem jut eszembe használni. Minden esetre azt is konstatáltuk, hogy Győrben az elmúlt 10 évünkben, mióta együtt járunk szórakozni, sosem fordult elő ilyen, na meg rendőrautó is cikáz minden buliéjjelen a kritikus szórakozóhelyek környékén.

A másnapot laza sétával töltöttük a mellékelt térkép szerint, úgyhogy jól el is fáradtunk a nap végére. A Parlamentnél gondoltam megkérdezem Vikit, hol az a lista a létrehozott egymillió munkahelyről, mert választanék egyet. De talán pont akkor vitték el valahova, természetesen két rendőrautó kíséretében.

Így alakult hát a móka és a kacagás másnap hajnala Budapesten két nem budapesti számára, akik nem valószínű, hogy mostanában ilyen aljasságra vetemednek. A tanulság pedig az, hogy a legbizarrabb helyzetben is tudd, melyik kerületben vagy, és ha kell fagyj meg az út közepén leszaggatott ruhában, ha rendőrt akarsz látni, vagy segítséget remélsz.

Az emberek átalakítják a bolygót, és senki nem tudja eldönteni, ez veszélyes irányú fejlődés, vagy sem. Ezek a viselkedési folyamatok gyorsabban zajlanak le, mint ahogy azt az evolúcióról feltételeztük. Alig tízezer év alatt az emberiség eljutott a vadászattól a gépesített mezőgazdaságig, a városokig, a kibertérig. A viselkedés száguld előre, és egyre kevesebb köze van az alkalmazkodáshoz. De senki sem tud biztosat. Bár személy szerint az a véleményem, hogy a kibertér jelenti a fajunk végzetét.

-Igazán? Miért?

Mert a megújulás végét jelenti. Ez az eszelős elképzelés, hogy a világ egymáshoz van drótozva, csakis pusztuláshoz vezethet. Minden biológus tudja, hogy az elszigetelt kis csoportok fejlődnek a leggyorsabban. Tegyünk ezer madarat egy óceáni szigetre és nagyon gyorsan fog fejlődni a populációjuk. Tegyünk tízezret egy nagy kontinensre, és lelassul a fejlődésük. Ami a mi fajunkat illeti, a fejlődés leginkább a viselkedésünkön át nyilvánul meg. Új és új viselkedéseket találunk fel, hogy alkalmazkodjunk. És közismert, hogy újítások csak kis csoportokban valósíthatók meg. Tegyünk három embert egy bizottságba, és van rá esély, hogy létrehozzanak valamit. Tíz emberrel már sokkal nehezebben működik. Vegyünk harminc embert, és attól kezdve garantáltan nem történik semmi. Harmincmillióval egész egyszerűen életképtelenné válik. Nézzétek a tömegmédia hatását – eleve meggátolja a történést. Megfojtja a sokféleséget. Minden helyet egyformává tesz. Bangkok, Tokio vagy London: egy McDonald’s egyik sarkon, egy Benneton a másikon, egy Gap pedig átellenben. Elenyésznek az egyes régiók különbségei. Minden különbség elenyészik. A tömegmédia uralta világban minden egyre gyérebben csordogál, csak az úgynevezett legjobb tízeket emelik ki, könyvekből, lemezekből, filmekből, ötletekből…és végül nem is marad több. Az emberek aggódnak, hogy az esőerdőkben elvész a fajok sokfélesége. De mi a helyzet az intellektuális sokféleséggel, a legjelentősebb erőforrásunkkal? Gyorsabban eltűnik, mint a fák! Ezt azonban nem veszzük észre, és most össze akarunk kapcsolni ötmilliárd embert a kibertérben. És azzal végérvényesen befagyasztjuk az egész fajt. Ebben a csapdában minden megdermed. Mindenki egyazon időben és ugyanarra gondol. Dicsőséges globális egyöntetűség.

Ian Malcolm

(Michael Crichton – Szörnyek Szigete)

Tegnap azonban egy különös állatfajjal találkoztunk, aki egy furgonnal nem tudta eldönteni, hogy mi a számára legmegfelelőbb sebesség. Eleinte, mikor a közelébe értünk, még a 110 tűnt neki megfelelőnek, amivel nem lett volna baj, ha el lehetett volna kerülni. A mi 130-as tempónk egyértelművé tette, ki a gyorsabb, ám a furgon sofőrje leginkább a felezővonalon érezte jól magát. A reflektorral villantás kb. a szarnak egy pofon kategóriája volt, úgyhogy amíg a furgon úgy nem gondolta, hogy lehúzódik, többen is feltorlódtunk mögötte. Végre sikerült elkerülni, de akkor már elég ideges voltam, úgyhogy okostelefonunk segítségével már böngésztem is, hol lehet az ilyen gyökeret bejelenteni. Eközben tartva a konstans 130-as sebességet haladtunk, hol a külső, hol a belső sávban. Természetesen többen is vannak, akik böszme Audiban ülnek, szóval nekik 200 alatt szégyen lenne haladni. Az ilyenek egyébként mindig Audiban ülnek. Megfigyeltem, a kondenz-csíkot húzó kocsik legtöbb esetben Audik, őket követik a BMW-k, és talán a Volvót tudnám 3. helyre sorolni, esetleg egy-egy Passat-ot. Az egyéb típusú járművek maximum gyorsabbak, de inkább 150-talán 160 km/h sebességet választják. Szóval meg is találtam az Állami Autópályakezelő RT ügyfélszolgálatát, ahol megadták a központi díszpécser számát, ott lehet ilyeneket bejelenteni.

Még a telefonálás előtt sikerült a furgon sofőrjének rájönni, hogy megy az a gép jobban is, úgyhogy mindenkit visszaelőz. El is került bennünket is, és másokat is, így még jó darabig szemtanúi lehettünk a felezővonalon történő cikázásának. Aztán belenéztünk a visszapillantóba és láttunk egy egyre közeledő fekete pontot, amit minimális pislogással, erős koncentrációval Audinak azonosítottunk (mivel erre sok időt nem hagyott), de eddigre mellettünk már el is cúgott. Már előre röhögtem, ahogy a furgont letolja az útról a nyilvánvalóan felsőbbrendű kocsiból áradó nyers erő. Gondoltam, na most, apukám! Csakhogy semmi nem történt, a furgon tovább haladt, két sáv között kényelmesen, és  fittyet hányt a mögötte feltűnő stroboszkóp bulira, amit a feldühített audis kezdett. Általában nem értem, miért kell a másik seggében lenni, amikor az is épp előz és úgyis lehúzódik majd, ha látja a mögötte lévő, nyilván gyorsabb autót, de ebben az esetben tényleg drukkoltam, hogy valami tényleg hatásos erő nyilvánuljon meg az Audiban és vessen véget a furgonnak. Sajnos pár perc után lehúzódott és végül eltűnt előlünk, mivel innentől nyilvánvalóan érezte, hogy 150 alá nem adhatja. Közben egy másik érdekes gondolkodású vagy inkább térlátással nem rendelkező sofőr is elénk került. Ő úgy érezte, hogy az előzés közben, mikor még csak az ő autójának az orra került előbbre, máris érdemes lenne jobbra rántani a kormányt. Ha barátom nem tükrözi ezt a mozdulatot, akkor a kicsikénk bal szeme (bal első lámpa és az orrának bal fele) kb. nem lenne. Az össze”koccanás”tól pedig egyéb részek, személyek, állatok is sérültek volna. De ezen viszonylag hamar túltettük magunkat, hiszen valószínű sietett az illető, még a lehúzódással is…

A furgon bejelentését azonban nem adtam fel, tárcsáztam az új számot, és gondoltam biztos lesz eredménye a dolognak, hiszen még a rendszámot is megjegyeztem, ráadásul már a nem világító jobb hátsó lámpáját és a gyorshajtást is hozzáadtam a sztorihoz . A fickó, akivel beszéltem, rettentően kedves volt, elmondta, hogy igazából nincs sok értelme az egésznek, mert ő csak elküldi a bejelentést a rendőrségre, akik ha épp van ember, kimennek adott útszakaszra (ami ekkor már kb. Budaörs lehetett), és mintegy közúti ellenőrzés keretén belül rajtakaphatják a fickót. Lássuk be, ennek esélye sem volt. Megköszöntem a segítséget, ő pedig a bejelentést, és hozzátette, nagyon sok ilyen telefont kapnak. Ekkor pedig a következő eszmefuttatásba kezdtem bele.

A szabályok általában a saját érdekünkben, az életünk, testi épségünk megóvása érdekében vannak a KRESZ-ben. Nem azért kell bekötni a biztonsági övet, hogy a rendőr ne büntessen meg, hanem, hogy ne repüljünk ki a kocsiból és ne dögöljünk meg, ha baleset van.  A rendőr csupán azért kényszerül rá, hogy megbüntessen, mert ennek ellenére vannak hülyék, akik képtelenek ezt felfogni és talán a büntetés visszatartó ereje kialakítja bennük a saját érdeküket szolgáló szokást. Ugyanilyen okból nem értem, hova lehet annyira sietni, hogyan lehet annyival később elindulni a tervezettnél, hogy akár 180-200 km/h sebességgel legyen muszáj száguldozni. Persze értem én, hogy bizonyos autótípusok nemcsak képesek ilyen teljesítményre, de vágynak is rá, valahol ki kell hajtani belőlük. Csakhogy figyelembe kéne venni, hogy nem vagyunk egyedül a közlekedésben, és ha már az nem izgat, hogy meghalhatunk, jusson eszünkbe, hogy más is általunk. (Persze ezt fordítva is lehet mondani: ha már az illetőnek a saját élete sem fontos, akkor miért várjuk, hogy másokét annak tartsa?) A táblák, a szabályok, a kivetítők mind-mind figyelmeztetnek. Csupán az a baj velük, hogy mivel az emberállat ostoba, itt is kellene kényszerítő erő. Az úgynevezett autópálya rendőrség. Vagy nem? Nem ez a dolguk? Egyszer sem láttam még autópályán rendőröket, akik az úgynevezett közúti ellenőrzést végezték volna. Ha olyan sok telefon bejelentés érkezik, akkor nem kellene valamit tenni? Tudom, hogy ott is kevés az ember, kevés a fizetés, minden kevés és biztosan nem direkt van ez így. Csak akkor ne csodálkozzunk, ha az emberek szabálytalankodnak. Amit pedig végképp nem értek, hogy ha az ügyben tudnak levelet küldeni, hogy x időben, x helyen autópályán voltál, de nem volt befizetve a díj, akkor megadott útszakaszt, megadott időben nem lehet, hogy kamerával rögzítették, amin meg lehetne akár ezt a furgont is találni? Vagy a pályadíjas videókontroll az nem ilyen? Nekem erről fogalmam sincs, de csodálkozom, hogy azt tudják bizonyítani, hogy ott voltál akkor, ezt meg nem?

Egy szó mint száz, arra jutottam, hogy hiábavalók a szabályok, hiábavalók a bejelentések, amíg csak az utazók féltik magukat és az ellenőrzésre kijelöltek “nem tudnak tenni semmit”, addig mindig is lesznek szabálytalankodók, és halálos balesetek. Addig pedik, nekünk, normális embereknek kell mindenki helyett odafigyelni mindenre.

Talán sután fogalmaztam, de nehéz összeszedni a gondolataimat. A csalódottság a legjobb szó arra, amit most érzek, pedig tudom, hogy nem szabad annak lenni, hiszen semmi meglepő nem történt. Semmi durvább, mint eddig. Mégis csodálkozom, hogy ha emberek az életük során valahol összekapcsolódnak és az évekig tartó közös élményekhez vezet, akkor azt hogyan tudják sutba dobni egyesek. Ez persze nem is jó szó, ha sutba dobnák, megszakadna a kapcsolat. Itt mégsem ez történik. Inkább csak ideig-óráig ignorálják. Amíg nekik is adni kéne bele. Amikor ki lehet venni belőle, az nyilván kellemes, akármilyen apróságról is van szó.

Hogy mitől lesz valaki barát? Nehéz megmondani. Felsorolhatnánk különböző jelentőségű, időtartamú, vagy más szempontok alapján felállított kritériumokat, de attól félek, ezek külön-külön és talán néha még együtt sem fedik a szó valódi jelentését. Barát-e az, akivel együtt élünk és megosztjuk életünket? Kevésbé barát, vagy inkább csak ismerős, akivel ritkán találkozunk, de többet elmesélünk életünkből? Számít-e a közös munka, tanulás? És még ezer ilyen kérdést fel lehetne tenni.

Valószínűleg ezek együttes megléte sem garantálja a barátság kialakulását (mindkét fél részéről), hiszen akkor nem fordulhatna elő, hogy az ember arra ébred, hogy hátba támadták. Pont akkor és azután, hogy segítő kezet nyújtott. És amikor később kiderül, hogy felháborodás is volt a további segítség megtagadása miatt, mely a hátbatámadást követte, akkor már erősen elgondolkodtató a kérdés: hol romlott el ez a barátság? Esetleg: volt egyáltalán? Vagy csak behunyt szemmel, bizalommal közlekedtem egy olyan kéz megragadásának reményében a bajban, ami sosem volt ott? Persze semmi sem véletlen, és nem bánom, ahogy az élet alakult. Még azt is elismerem, csupán a szükséges rossz volt mindez a jó felé vezető úton.

Van azonban, ami nem szakad meg még ilyenkor sem. Ott a közös munka, ami manapság mindennél fontosabb, ezt a köteléket babusgatni kell és elválasztani az érzelmektől. Már amennyiben lehetséges, hiszen nem azt mondtuk, hogy a közös munka is vezethet barátsághoz? Nem az ebből kialakult bizalom teszi lehetővé a közös együttműködést a profit reményében? De valószínűleg igen, ennek is van benne szerepe.

Azóta az a bizonyos minden sebet begyógyító idő is csak telik és telik és egy ideje úgy tűnt, talán nevezhetjük ezt az egészet egyrészről visszafogott ismeretségnek, amelyben mindkét fél megosztja életét a másikkal, másrészről pedig pont ezért és a közös munka és jövőbeni tervek miatt még mindig valamiféle barátság is van a dologban. És akkor most jön a 100 millió dolláros kérdés: ha ezt a kapcsolatot mindkét fél értékeli valamennyire, még ha nem is egyforma barátságnak, de mégiscsak barátságnak, akkor miért nem osztja meg egyik a másikkal az életének egyik legnagyobb örömét? Át kell-e ebben az esetben értékelni, valóban barátságról van-e szó? Ha nem, akkor az annak hitt dologból kialakult bizalom mennyire lehet valós és elég-e a közös tervek véghezviteléhez? Ha ez már nem az első arculcsapás, akkor el kell-e viselni, tudva, hogy érdekeink vannak, amiket ugyanakkor nem szabad elfelejteni. Vajon ezek az érdekek mindezek fényében megérik ezt az erőfeszítést és lenyelendő békát? Elgondolkodtató, ugye? És még ezután is tudom azt mondani, hogy az egész mögött csupán a barátság különféle értelmezéséből fakadó eltérések, és gyávaságból történő behódolás áll, némi rossz szándékkal, vagy jó szándékból elkövetett figyelmetlenséggel megfűszerezve. Nem mintha ettől megbocsájtható lenne az újbóli sérelem, vagy feledhető, esetleg elmúlna a csalódottság, de az tisztán látható legalább, hogy mi várható el a másiktól és mi az, ami már számunkra azt sugallja, ez nem kölcsönös barátság. Az egyetlen pozitív dolog benne, hogy a valódi barátok felértékelődnek. Az én értelmezésemben ezek szerint összesen kettő ilyennel rendelkezem. És ha végiggondolom, azt kell mondanom, őrült szerencsés vagyok, hogy ketten is akadnak.

Szóval a kérdés adott: létezik egyáltalán barátság? Igen. Csak éppen mindenkinek mást jelent és más esetekben használja. Éppen emiatt olyan sokféle. Ezért kell nagyon odafigyelnünk, hogy kire használjuk. És még ekkor is, maximum nem lepődünk meg, ha rosszra fordul a dolog. Fájni fog-e? Igen. És talán sosem múlik el. Hülyén is érezzük magunkat, hiszen még csak meg sem lepődtünk. De akkor is. Átértékelünk és folytatjuk ott, ahol abbahagytuk. Mert függők vagyunk és félünk.

Irány tehát az IKEA. Hova máshova? Akárcsak az ágy esetében, hosszas méregetések, mérlegelések és számolgatások után sikerült kiválasztani egy a katalógusból kinézett szekrényt, aminek meglepetésemre tolóajtaja van. Ennek csak örülni tudtam, ugyanis nem gondoltam, hogy ezen az áron ilyenhez hozzá lehet jutni, de lám a kitartó tervezés meghozta gyümölcsét. Úgyhogy megvettük, hazavittük és természetesen összeraktuk. A szekrényből a képeken semmi nem látszik szinte, mivel fekete, és rácsos, azaz átlátszó az ajtaja. Azért mellékelek pár fotót.

Ami ezt követte, az már az apróság kategóriába tartozik, legalábbis árát tekintve. Vettünk egy könyvespolcot potom 4 000-ért (ebből lehet még egyre beruházunk), két nagy papírdobozt fedéllel, ami az előző (tönkrement) dobozaimat helyettesíti majd, van már dohányzóasztal, a konyha is kapott egy polcos szekrénykét, a fürdő és a WC pedig egy-egy kilépőt.

Barátom pedig beszerzett magának egy állólámpát és kapott egy fotelt szülinapra. Szóval kezd egyre otthonosabb lenni mindkét szoba, már csak az utolsó simítások vannak hátra, bár a nappalit már sikerült véglegesre beállítani. Egyelőre csak az említett bútorokról mutatok pár semmitmondó képet, a lakás többi része pedig majd akkor kerül ki, ha minden a végső helyén lesz (és veszünk elemet a fényképezőgépbe )

Ja, hogy van-e még valami, amit szeretnénk? Naná. Ezek azonban már a luxus kategóriába tartoznak, úgyhogy későbbi tervek részei. Sorrendben tehát még egy komódra kell gyűjteni, egy nagyobb tévére, egy mosogatógépre, és egy villanysütőre, villanyos főzőlappal. Legalábbis ezeket szeretnénk. Hogy ezek mikorra lesznek meg, igazán részletkérdés. Addig pedig egy kevésbé költséges, de annál jobb módját művelem a lakáscsinosításnak. Rengetek családi fotót fogok kitenni, ahová csak lehet. Így mindig velem lesz mindenki, akit szeretek.

Tehát beköltöztünk és bár első körben megvolt, ami kellett, a kényelemhez még kell egy-két dolog. Az első az ágy. Rég volt már, hogy az alvás volt az egyik legfontosabb része a napnak számomra, de azért még most is szempont.

Hamar megállapítottam, hogy a kanapé nem alkalmas hosszútávon kényelmes pihenésre, így vettünk egy ágyat. Az IKEA-ban. Nem gondoltam volna, de itt tudtuk legolcsóbban összerakni. Persze a fene sem gondolta, hogy szinte minden egyes alkatrésznek külön-külön ára van. Sebaj, sikerült mindent viszonylag olcsón és talán mégis jó anyagokból beszerezni. Az IKEA nagy előnye és talán hátránya is egyben, hogy nemcsak magad szereled össze a bútort, ami nem kis meló, de neked kell összeszedned az alkatrészeket is. Ez az önkiszolgáló rendszer nem is rossz, hiszen minden egyértelmű, és nemcsak segítőkészek az eladók, de nagyon is felkészültek. Azért nekünk majdnem sikerült egy fél ággyal hazatérni

A következő probléma az elemek autóbatuszkolása lehetett volna, de mivel a Bayerische Motoren Werke egy nagyon jól átgondoltan, pontosan és praktikusan összeszerelt gépjármű, így természetesen minden könnyedén befért.

Végül minden egyben volt, így este 9-kor, bőséges energiát adót vacsora után nekiálltunk összeszerelni a bútort. Majdnem 3 órába tellett, pedig semmivel nem akadtunk el, és még Frici is a segítségünkre volt.

A végeredmény magáért beszél, lett egy gyönyörű, kényelmes és talán örökké kitartó alvóalkalmatosságunk, amit azóta kis kedvencünk is teljesen belakott.

Úgyhogy azt kell mondjam, nem indul rosszul a fővárosi élet, mára már a net és a tv is be van kötve, vettünk két kisebb szőnyeget is, szóval kezd egyre otthonosabbá válni a lakás. Ha majd állásom is lesz, és már a lakás is szinte kész, akkor biztosan izgalmasnak fogom találni az új lehetőségeket.