Az élet apró kis rajzszögei, melyekbe mindig belenyúlok.
Ma az egészségügy újabb csodájában volt részem, ami egyre kevésbé elfogadható, még úgyis, hogy tudjuk, sem az orvosok, sem a nővérek nem keresnek sokat. Na de ezt sokan elmondhatják magukról, és még igaz is, és hát valljuk be, másoknak nem az életmentés, gyógyítás (lenne) a munkájuk.
Ebben a csodás világban manapság már nem meglepő, ha a boltban a felvágottas néni tömör undorral néz rám, ahelyett, hogy 20 deka szalámit ad a kért 10 deka ellenére, vagy a pénztáros vadul dobálja keresztül a leolvasón az árut, mintha ettől előbb véget érne a műszakja. Jól esne néha anélkül közölni velük a tényt, hogy azért kap fizetést, mert oda járok vásárolni, anélkül, hogy én lennék a bunkó.
Régóta dédelgetett terv volt, hogy eljussunk a Heti hetes felvételére, mivel nagyon szeretjük a műsort és mert egy ismerősöm be tud vinni. Végül május 12-re összejött.
Mióta a fővárosban tengetjük életünket, viszonylag sűrűn van lehetőségünk autópályán közlekedni, amikor hazautazunk. Az ember hamar megszokja, hogy vannak gyökerek, akiknek presztízs kérdés, hogy megelőzzenek mindenkit, másoknak rosszul esik, ha a 110-es tempójukat nem tolerálva megelőzik őket.
A barátság talán az a fogalom, amiről mindenkinek ugyanaz jut eszébe. Barát az, aki ott van, ha bajban vagyunk. És talán igen, ez az ember a barátunk. De talán nagyobb kritérium lehet az, hogy az örömünket is megosszuk másokkal. Ez ugyanis nehezebb, mint azt el tudnánk képzelni.
Az ágy beszerzését már csak egy fontos dolog követte szinte azonnal, mégpedig egy akasztós szekrény beszerzése. Tulajdonképpen ez egy sokéves projekt már, de most hogy ekkora távolságra költöztünk, végülis nem bánom, hogy eddig nem volt óriás szekrényünk.
Tehát beköltöztünk és bár első körben megvolt, ami kellett, a kényelemhez még kell egy-két dolog. Az első az ágy. Rég volt már, hogy az alvás volt az egyik legfontosabb része a napnak számomra, de azért még most is szempont. Read the rest of this entry »
Ez is elérkezett életünkben, megtaláltuk azt a budapesti albérletet, mely első körben tökéletesen kielégíti igényeinket. A környék nagyon jó, a közlekedés szintén, és még egy cica is van a szomszédban, aki Frici játszótársa lehet majd.
Ennél jobban nem tudom megfogalmazni az érzéseket, amik előtörnek belőlem, ha erre gondolok. De menni kell, az élet úgy hozta, és talán ez így is lesz jó. Úgyhogy költözünk.
Mármint nem én, hanem a pár órával ezelőtt, előttem guruló autót vezető nőszemély. Legalábbis ez a kis vicces felirat volt a kocsi hátsó ablakában. De hogy ezen miért is “dühöngök”? Máris kifejtem.