Dühöngő

A barátság talán az a fogalom, amiről mindenkinek ugyanaz jut eszébe. Barát az, aki ott van, ha bajban vagyunk. És talán igen, ez az ember a barátunk. De talán nagyobb kritérium lehet az, hogy az örömünket is megosszuk másokkal. Ez ugyanis nehezebb, mint azt el tudnánk képzelni.

Talán sután fogalmaztam, de nehéz összeszedni a gondolataimat. A csalódottság a legjobb szó arra, amit most érzek, pedig tudom, hogy nem szabad annak lenni, hiszen semmi meglepő nem történt. Semmi durvább, mint eddig. Mégis csodálkozom, hogy ha emberek az életük során valahol összekapcsolódnak és az évekig tartó közös élményekhez vezet, akkor azt hogyan tudják sutba dobni egyesek. Ez persze nem is jó szó, ha sutba dobnák, megszakadna a kapcsolat. Itt mégsem ez történik. Inkább csak ideig-óráig ignorálják. Amíg nekik is adni kéne bele. Amikor ki lehet venni belőle, az nyilván kellemes, akármilyen apróságról is van szó.

Hogy mitől lesz valaki barát? Nehéz megmondani. Felsorolhatnánk különböző jelentőségű, időtartamú, vagy más szempontok alapján felállított kritériumokat, de attól félek, ezek külön-külön és talán néha még együtt sem fedik a szó valódi jelentését. Barát-e az, akivel együtt élünk és megosztjuk életünket? Kevésbé barát, vagy inkább csak ismerős, akivel ritkán találkozunk, de többet elmesélünk életünkből? Számít-e a közös munka, tanulás? És még ezer ilyen kérdést fel lehetne tenni.

Valószínűleg ezek együttes megléte sem garantálja a barátság kialakulását (mindkét fél részéről), hiszen akkor nem fordulhatna elő, hogy az ember arra ébred, hogy hátba támadták. Pont akkor és azután, hogy segítő kezet nyújtott. És amikor később kiderül, hogy felháborodás is volt a további segítség megtagadása miatt, mely a hátbatámadást követte, akkor már erősen elgondolkodtató a kérdés: hol romlott el ez a barátság? Esetleg: volt egyáltalán? Vagy csak behunyt szemmel, bizalommal közlekedtem egy olyan kéz megragadásának reményében a bajban, ami sosem volt ott? Persze semmi sem véletlen, és nem bánom, ahogy az élet alakult. Még azt is elismerem, csupán a szükséges rossz volt mindez a jó felé vezető úton.

Van azonban, ami nem szakad meg még ilyenkor sem. Ott a közös munka, ami manapság mindennél fontosabb, ezt a köteléket babusgatni kell és elválasztani az érzelmektől. Már amennyiben lehetséges, hiszen nem azt mondtuk, hogy a közös munka is vezethet barátsághoz? Nem az ebből kialakult bizalom teszi lehetővé a közös együttműködést a profit reményében? De valószínűleg igen, ennek is van benne szerepe.

Azóta az a bizonyos minden sebet begyógyító idő is csak telik és telik és egy ideje úgy tűnt, talán nevezhetjük ezt az egészet egyrészről visszafogott ismeretségnek, amelyben mindkét fél megosztja életét a másikkal, másrészről pedig pont ezért és a közös munka és jövőbeni tervek miatt még mindig valamiféle barátság is van a dologban. És akkor most jön a 100 millió dolláros kérdés: ha ezt a kapcsolatot mindkét fél értékeli valamennyire, még ha nem is egyforma barátságnak, de mégiscsak barátságnak, akkor miért nem osztja meg egyik a másikkal az életének egyik legnagyobb örömét? Át kell-e ebben az esetben értékelni, valóban barátságról van-e szó? Ha nem, akkor az annak hitt dologból kialakult bizalom mennyire lehet valós és elég-e a közös tervek véghezviteléhez? Ha ez már nem az első arculcsapás, akkor el kell-e viselni, tudva, hogy érdekeink vannak, amiket ugyanakkor nem szabad elfelejteni. Vajon ezek az érdekek mindezek fényében megérik ezt az erőfeszítést és lenyelendő békát? Elgondolkodtató, ugye? És még ezután is tudom azt mondani, hogy az egész mögött csupán a barátság különféle értelmezéséből fakadó eltérések, és gyávaságból történő behódolás áll, némi rossz szándékkal, vagy jó szándékból elkövetett figyelmetlenséggel megfűszerezve. Nem mintha ettől megbocsájtható lenne az újbóli sérelem, vagy feledhető, esetleg elmúlna a csalódottság, de az tisztán látható legalább, hogy mi várható el a másiktól és mi az, ami már számunkra azt sugallja, ez nem kölcsönös barátság. Az egyetlen pozitív dolog benne, hogy a valódi barátok felértékelődnek. Az én értelmezésemben ezek szerint összesen kettő ilyennel rendelkezem. És ha végiggondolom, azt kell mondanom, őrült szerencsés vagyok, hogy ketten is akadnak.

Szóval a kérdés adott: létezik egyáltalán barátság? Igen. Csak éppen mindenkinek mást jelent és más esetekben használja. Éppen emiatt olyan sokféle. Ezért kell nagyon odafigyelnünk, hogy kire használjuk. És még ekkor is, maximum nem lepődünk meg, ha rosszra fordul a dolog. Fájni fog-e? Igen. És talán sosem múlik el. Hülyén is érezzük magunkat, hiszen még csak meg sem lepődtünk. De akkor is. Átértékelünk és folytatjuk ott, ahol abbahagytuk. Mert függők vagyunk és félünk.