Dühöngő

Rámtört az írhatnék, viszont konkrét fröcsögős témám most nincs. Úgyhogy ez most egy össze-vissza szárnyaló gondolatokat és elmélkedéseket tartalmazó poszt lesz. Aki szereti a rendszert és a rendet, akár egy blogbejegyzésben is, az ne olvassa el.

Na jó, alaptéma persze van. Múlt héten pénteken érdekes beszélgetést folytattunk két főnökömmel, melynek során “felajánlottam” a lehetőséget, hogy akár el is búcsúzhatunk. Naná, hogy nekik ez picit kellemetlen lenne, ezért hagytak gondolkodni ezen tegnapig. És én gondolkodtam. Nemcsak a hétvégén, már jóval előtte. Valójában állandóan ezt teszem, túl sokat is rágódom mindenen. Nem véletlenül vetettem fel a felmondásom lehetőségét, vártam már a lebaszós beszélgetést. De ugye azért épeszű ember nem mond fel a semmibe. Mivel élettársam is van, nyilván rá is kihat a dolog, nem csak magamért kell felelősséget válallni, így nem is olyan könnyű végleg kimondani a visszavonhatatlant. Így aztán inkább azt mondtam tegnap, hogy persze, csináljuk másképpen, legyen benne rendszer, és blablabla. Majd meglátjuk. Nem hinném, hogy képes lennék megváltozni, eddig sem sikerült. Igen, ha így állok neki, akkor persze, hogy nem sikerül, mondhatnánk. Na de hogyan álljak hozzá? Még csak nem is az elvárásokkal van baj, bár némelyik része faszság, némelyik része nem rajtam múlik, de akkor sem teljesíthetetlen. Csak hát mi van, ha már nem akarom? Mi lenne? Semmi. Az ember tűr, nyeli a békákat, mert élni kell valamiből. És igen, én ÉLNI akarok.

Ami csupán annyit tesz, hogy élvezni az életet. Jelenleg nem egészen ezt teszem. A munka, a gondok, az állandó rágódás, hogy mi lesz, hogyan lesz annyira mar belül, hogy elfelejtek élni. Egyre ritkábban járok szórakozni, ritkán olvasok, ritkán írok, és mindent ritkán csinálok, amit igazán szeretnék. Mert már nem tudják ezek a dolgok elvonni a figyelmemet. Ha beszélgetek a barátaimmal, akkor is előkerül a munka téma, vagy a Budapestre költözés, távlati tervek és hasonlók, amik mind óriási kérdőjelek csupán. Tudom én, hogy ezzel nagyon nem vagyok egyedül. Tudom, hogy mindenki belefullad az életébe. Maximum nem veszi észre. Ők is csak egy szinttel vannak feljebb nálam, éppen csak eljárnak moziba, vagy étterembe. De a tudatukban ott van a gondolat, hogy dolgozni kell, mert abból élünk. Elképzelhetetlen, hogy az ember egyszercsak felmond. Főleg úgy, hogy nem a fizetéssel van gond, sőt, lassan az az egyetlen, ami jó.  Egyszerűen az emberek annyira félnek mindentől, de főleg a megélhetéstől, hogy egyetlen ismerősöm volt csupán, aki azt mondta, ha úgy érzem beleőrülök, akkor mondjak fel. Igaz, ő nem egy ideges típus. (De azért ő is nyel, sokat. ) Mert hát mi lesz velem munka nélkül? Mi lenne? Táppénz, maradék szabi, felmondási idő, munkanélküli, mindez hónapokat jelent idegbaj és éhhalál nélkül. És mégis, mindenki azt mondta, tűrj, ez az élet rendje. Hát lópikulát. Nem azért élünk, hogy dolgozzunk, az az idő elmúlt emberek és főleg FIATALOK!

Persze én sem mondtam fel. De ha úgy alakul, megteszem. HA úgy alakul. Én is gyáva vagyok. Gyáva vagyok felállni és azt mondani, nem erről volt szó, nem így akartam, ezt én NEM akarom. Gyáva vagyok azt csinálni, amit szeretek, és esetleg utánajárni, hogyan lehetne belőle pénzt keresni. Írogatok ide-oda, csupán a magam szórakoztatására és eszembe sem jut, hogy kinyissam magam előtt azokat a kapukat, amin át akarok menni. Mert ehhez is gyáva vagyok.

Múlt hétvégén elkeveredtem a világ legjobb éttermébe, ahol kb. öt pincér rohant a pulthoz, ha a pultos megrázott egy csengettyűcskét. És már kint is volt a kaja, pia, bármi. Ha beléptél, egyből mind az öten rádköszöntek az étterem öt különböző sarkából, bármit csináltak is éppen. Nem esett nehezükre megkérdezni, ízlik-e az étel, hozhat-e valamit, és mégsem gondoltad, hogy túl nyomulósak. Egyszerűen kedvesek voltak, mosolyogtak, beszélgettek a vendéggel, vendéglátók voltak. Mert ez a munkájuk. Akárcsak az összes többi pincérnek, aki úgy önti az öledbe a menüt, hogy még az unott pofáját is jó közelről megmutatja, hogy lásd, mennyira utálja az egészet és mennyire unja már. A különbség csupán annyi, hogy az előbbiek olaszok. Ők is emberek, és biztosan ők is elfáradnak, csak ők még ezt is másképpen, mosolyogva csinálják. Irigy voltam rájuk. Olyan akartam lenni, mint ők. Olyan, mint amikor elkezdtem a cégnél dolgozni. Amikor őszintén nevettem egy poénon, és nem azt gondoltam, miért kell állandóan basztatni az embert a hülyeséggel, vagy hogy de jó, hogy egyesek ráérnek viccelődni. Olyan akarok lenni, aki örömmel csinálja, amit csinál, mert tudja, hogy van értelme. Olyan, aki hazaérve elfelejti, hogy hol dolgozik, mert ki tud kapcsolni, és van energiája másra is. Olyan, aki ezért nem fél tenni, és változtatni. Olyan, akit nem fog vissza a környezet, az elvárások. Mindehhez olyan helyen akarok ÉLNI, ahol lehet. Hiába lehet, hogy közhely, de akkor is azt hiszem, itthon az ember ha csak kilép az utcára, máris a nyakára tekeredik egy fojtogató kéz, ami apró szorításokkal mutatja az utat a munkahely felé, majd haza, és minden egyes apró gondolatnál nagyobbat szorít, amikor felmerül az emberben, hogy ez így nincs jól. Dehogy nincs. Jó ez így.

Nem gondolom, hogy ez lenne a normális. Azt gondolom, hogy ennél sokkal felsőbbrendű faj vagyunk, voltunk. Mégis úgy élünk, mint az állatok. Sőt, még úgysem, ők legalább érző lények. Szinte biztos vagyok benne, hogy különben csak velem van a baj, túl negatív vagyok, és siránkozom a tettek helyett. Tudom, hogy így van. Ezen is változtatni kell. El is kezdtem. Új Krisztina tegnap kezdett a régi munkahelyén a régi kollégákkal és főnökökkel az új rendszeren dolgozni. Új Krisztina boldog ettől és nyugodt. Nem idegeskedik, nem hisztizik, nem kiabál senkivel, megértő és elfogadó, pontosan azt csinálja, amit elvárnak tőle. Új Krisztina bájvigyorral az arcán próbálja mindeközben nem hallani, ahogyan az igazi Krisztina belül üvöltve sír és üti a rácsait, mert ő ki akar szabadulni börtönéből, és szabad akar lenni. Szabadon megtenni dolgokat, félelem és gondolkodás nélkül. A boldogságot akarja hajszolni, és ő tudja, hogy azt nem munkával éri el. Nem ezzel a munkával. És már csak azt reméli, hogy új Krisztina egyszer elfárad a sok bájvigyorgásban, és megadja magát a saját akaratának, ahelyett, hogy mások akarata és elvárásai vezérelnék örökkön örökké.